Az utóbbi hónapokban attól tartok,hogy nem leszek rá képes. Megváltozni.
Mindig is csodáltam azokat az embertársaimat,akik végig vitték a dolgaikat,és célt kitűzve, el is érték azokat. Én rendszerint vagy nem tűzök ki célokat,vagy ha olybá tűnik,hogy kitűztem, akkor egyszerre legalább hármat,és tuti egyikből sem lesz semmi,mert félúton valami megmagyarázhatatlan belső rezignáltság elhomályosítja őket.
Aztán ott vannak a hirtelen, egy-egy dolog iránt érzett fellángolásaim. Ilyen a török kultúra,egy zenei szubkultúra és jelenleg a hegymászás. Ez utóbbi nem feltétlenül egyeztethető össze tunya életmódommal,és orvosilag nem kimondott,de számomra egyértelmű fel-felbukkanó alkoholizmusommal. Végeredményben mindegyik menekülés önmagam elől. Az elől,aki valójában vagyok,egy meleg,férfiasnak mondott harmincas srác. Mesélhetnék a “melegségemről”,de nem teszem. Az igazat megvallva már unom. Hogy mit? Azt,hogy amit homoszexuálisnak hívnak, azt a társadalom többsége vagy elítéli,mert nem érti. Számomra a “melegségemet” megélni, quasi létezni, azt jelenti,hogy van mellettem egy fiú,aki mellett biztonságban érzem magam,aki motivál,és érdemes nap mint nap fölkelnem,és megküzdenem… ilyen eddig nem akadt,pedig túl vagyok már ifjonti korszakomon. Az átlagember még ennyit sem ért az egészből, de hogy is érthetné az előítéletes többség,ha sokszor még magunk sem érjük önmagunkat? Ez bizony a nagy kérdés…
A tavalyi, 2014-es év életem legzüllöttebb éve volt, a szüntelen, becsavarodott menekülésé. Alkohol,drog,és egy olyan zenei szubkultúra,amely a lelki szabadságot és spiritualizmust ígéri,de közben beránt a drogok világába,ha nem vagy észnél. Én nem voltam észnél. Ha családom nincs mellettem, már nem vagyok. Úgy értem,ők nem sokat érzékeltek az egészből,ám ha nincs hova hazamennem,és nincs mit ennem,most nem itt vagyok.
Sorsomat az Isten irányítja. Láthatatlan szellem,aki sosem a jó utat mutatja,legfeljebb kijelöl utakat. A szabad akaraton múlik minden, épp’ melyiket választom.Öt hónap alatt ráléptem egy jobb útra. Van munkám,kevesebbet iszom,nem élek könnyű drogokkal. (az alkoholon kívül.)
S persze elmondom,bár kicsit bután hangozhat: Sosem gondoltam,hogy eddig süllyedek,noha biztosan lett volna még lejjebb is.
Intellektuális embernek tartom magam,aki szereti a dolgokat analizálni,és kritizálni, véleményt formálni.
A söprögetést magam körül kell kezdenem,tehát kellő kritikát kell megfogalmaznom önmagammal szemben,hogy az első lépéseket megtegyem. Önmagamért. Ez nem önzőség,hanem ép eszűség.Amíg magammal nem vagyok tisztában, nem tudok kellőképpen szociális viselkedést produkálni, és a társadalomban boldogulni.
Legelső lépés volt a munka. Szeretem a munkámat a kisebb-nagyobb bökkenők ellenére is. Munkaidőben sosem iszom, de az után nagyon gyakran,igaz egyre ritkábban,és próbálom mással kiváltani. Például egy hatalmas evéssel… néha sikerül. Büszke vagyok arra,hogy kikerültem a mindennapos esti részegedés körkörös szekeréből,és az utóbbi félévben hetente 1-2X iszom,akkor sem részegedésig. Óriási akaraterő kell hozzá.
Reális célnak tűnik angol nyelvtudásom középről felsőfokú szinte fejlesztése. Kevésbé reálisnak a hegymászás elkezdése. Öreg vagyok hozzá, bár olvasgatva a “hegyi szakirodalmat”, sosem késő elkezdeni. A kezdéshez makulátlan egészség és edzettség elérése szükségeltetne,így talán a hegymászói ambíciók első lépése a pia teljese elhagyása,és a mozgás bevezetése, majd aktívvá tétele. A tunya, önpusztító életmóddal szöges ellentétben áll az aktív,sportolói,és fényévnyire a hegymászói alkat és a vele járó felelősség. Félek, álmokat szövögetek,és a hegymászásban épp ez menekülős,álomvilág fogott meg. Számomra, bár nem ismerem, a hegymászó egy olyan ember, aki egyrészt mégiscsak aszkéta,bár nem a szó valódi,és főképp nem szakrális jelentésében. Őrült annyiban, hogy önmaga megvalósításán dolgozik, hiszen a fizikai erőnlét mellett óriási akaraterő szükségeltetik a mászáshoz. Ezt az akaraterőt,ezt a kitartást,és szívósságot szeretném kialakítani magamban, holott mindig is féltem a sziklamászástól,és a magasságtól, bár nem rettenetes módon.
Emlékszem,amikor 22 évesen, egyetemista koromban rövid túrákat tettem legjobb barátommal a közeli sziklás erdőbe,micsoda révület fogott el egy-egy táv teljesítése után,és mennyire lenyűgözött a táj. Létezik egy 10-15 méteres sziklaorom a Pilisben. A barátom azt mondta,másszunk föl rá. Borzasztó magasnak tűnt akkor ott előttem, szinte függőleges fallal, bár beszökellésekkel,kisebb nagyobb mélyedésekkel. A megmérettetés izgalma, és a barátom iránt érzett szeretet arra indított,hogy fölmásszak. Mámoros és gyors volt a felérés. Az alattam elterülő táj,pedig mesés. A visszamászás már nagyobb probléma volt,de megoldottuk. Kötél,és biztosítás nélkül.
Aztán többé sosem másztam …
